Színház

Íme a színpadon, hatalmas porondon,
szétnyíló függönyök, pergő dobok között,
az aranyló porban sokaság kavarog.
Ruháik selymek, bíborok, bársonyok,
nem hús-vér emberek, porlepte alakok.



Hadvezér, hercegnő, pap és kalandor,
küzdelmes-szép korok szülöttei,
már nem harcolnak, vígan mulatnak,
a nagy tömegből fel-fel bukkannak,
mindnyájan régmúltunk szellemei.

A díszlet változik, itt élt a hercegnő,
palota, bálterem, templom következik,
méreg és intrika, gyilkosság, cselszövés,
a helyszín változó, meg a történetek,
a vége azonban csakis halál lehet.


Színfalak forognak, az ifjú hölgy boldog,
kedvese szép szava simogató, forró,
de hiába örülsz, a vége ennek se jó,
jönnek a fellegek, zord szülők, irigyek,
így e szerelem vége is csak halál lehet.



Fellép a hadvezér, győzelmére büszke,
a csatamezőn most síri csönd honol,
meghalt a sok vitéz, csak vér és szenvedés,
árvák és özvegyek, éhség és rettegés,
járványok özöne, holt lelkek serege.






Istenek, istennők külön csoportokban,
páholyból nézik az előadást.
Nézők, rendezők is már évezredek óta,
meg is látszik rajtuk az idő vasfoga.



E színház az ő titkos szenvedélyük,
halhatatlanságuk véres záloga.
Süket fülükig nem ér el a jajszó,
megvakult szemük már régen kiapadt,
hogy ráncos kezeikkel kinek is tapsolnak,
ezt soha nem értheti, senki emberfia.