A pillantásunk találkozott, amikor az én folyosómon sétált és benézett a kennelekbe. Azonnal éreztem, hogy gondterhelt és szomorú és hogy segítenem kell neki.
Elkezdtem csóválni a farkam, de nem túl gyorsan, nehogy megijesszem.
Amikor megállt nálam, úgy álltam, hogy ne lássa hátul a kis "balesetet", ami aznap történt velem. Nem akartam, hogy tudja, hogy ma még nem sétáltattak. A gondozóknak itt rengeteg dolguk van és nem akartam, hogy rosszat gondoljon róluk.
Amikor elolvasta az ajtón a leírásomat és a múltamat, reméltem, hogy az nem szomorítja el őt nagyon. Én már csak előre tudok nézni és szeretnék valakit szeretni és valakinek sokat jelenteni.
Leguggolt hozzám és gyengéden cuppogott. Én hozzányomtam a vállamat és a fejemet a rácsokhoz, hogy megnyugtassam. Az ujjai elkezdték simogatni a nyakamat – sürgősen társaságra volt szüksége.
Egy könnycsepp gördült végig az arcán és én felemeltem a lábamat, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendbe fog jönni.
Röviddel ezután kinyílt a kennel ajtaja és olyan ragyogó mosoly töltötte be az arcát, hogy én rögtön a karjai közé ugrottam.
Megígértem neki, hogy nálam biztonságban lesz.
Megígértem neki, hogy mindig kísérni fogom.
Megígértem neki, hogy mindent meg fogok tenni, hogy a mosoly az arcáról és a szeme csillogása soha ne tűnjön el.
Óriási szerencsém volt, hogy pont az én folyosómon sétált.
És hányan vannak még odakint, akik ezeken a folyosókon még nem jártak.
Mennyien vannak, akiket még meg kell menteni.
Nekem sikerült legalább egyet megmenteni közülük.
Forrás: http://sgforum.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése